A Fairylandgarden Blog tartalmát elérheted a Blog.hu oldalon: KATT IDE!

Mielőtt a Kék Erdő Alapítványt bejegyezte a Debreceni Törvényszék, egy egyszerű blogot indítottam, mert már nem bírtam megülni a babérjaimon. A tenniakarásom a kezdetektől hajtott előre, így a szenzoroskerthez is elkezdtük a tereprendezést. A kert Debrecenben van, egy kis ház is áll rajta. Tópart, erdős rész, kispatak a kert végében, és elég nagy tér ahhoz, hogy a játékokat felállítsuk. Igyekszünk minden lomból, hulladékból építeni (nem szemétből), és környezettudatosan gondolkodni. Ez is fontos nekünk.

A házban egy szenzoros szobát alakítunk ki, igazi kis klubházat szeretnénk.

De vajon ki is áll emögött az egész alapítvány mögött? Írtam a régebbi blogunkon magunkról, itt tudod elérni. 

Word ArtEgy anyuka vagyok csupán, és nagy tervekkel indultam el ezen az úton. A tervek egy része módosul, ahogyan haladunk, mert csak arra tudunk menni, ahol nyitott kapuk várnak. Még nincs hatalmunk zárt ajtókat döngetni, és kinyittatni őket, de azért megyünk előre így is.

Szeptemberben gyógypedagógiát kezdtem tanulni, mert eredetileg egészen más vonalon képeztem magamat. Biztonságpolitikát tanultam, majd mesterdiplomát nemzetközi közgazdaságtanból szereztem. Öt évig szolgáltam az ENSZ-nél, miközben terrorelhárítás és túsztárgyalás témaköröket kezdtem pedzegetni az akkori Nemzetvédelmi Egyetem PhD programjában. Persze ez nem jött össze, mert leszállt a lila köd, és a kisbabám érkezése mindennél fontosabbá vált. A fiam 7 hónapos volt, amikor a férjemet áthelyezték Angliába, így az ENSZnek, a PhDnak és Magyarországnak egyszerre mondtam búcsút egy magányos szombaton, senki nem kísért minket ki még a repülőtérre sem. 3 évig éltünk Angliában, majd 2016 júliusában költöztünk vissza, ezúttal Debrecenbe. Debrecen a szülővárosom, és teljesen véletlen, hogy a férjem munkája ide csábított minket. A visszaköltözést már két gyermekkel csináltuk végig, tavaly megszületett a kisebbik fiunk is. Amikor már teljesen elmerültünk az autizmusban, beleláttam abba, hogyan élnek családok itthon, milyen segítséget nyújt a rendszer, milyen lehetőségeik vannak a gyermekeknek. Láttam azt, hogy milyen életútjuk van, illetve egész pontosan azt, hogy nincs valódi életútjuk. Nagyon kevés teheti meg, hogy egy életre beilleszkedjen, hasznosan töltse el az egész életét egy elfogadó közösségben. És nem is kell feltétlen azokat nézzük, akik értelmi sérüléssel, fogyatékkal élnek. Elég, ha a gyermek kilóg a sorból, és máris mennyivel nehezebb az élete. És mi van az olyan gyerekkel, mint az enyém? Aki autista, szenzoros, figyelemzavaros, hiperaktív, beszédészlelési zavarral és kiemelkedő IQ-val áldotta meg a sors? Tehetséggondozás? Egy átlagos, okos gyerek is küzd a sulival, mit tehet valaki, akinek tanulási zavara van?

dandelion-bessSzóval nem tudtam továbbsétálni. Meg kellett állnom, és azonnal elindítottam az alapítványt, még azt sem tudtam, hogy kinek és miben és hogyan akarok segíteni. Álmaim voltak, terveim nem. Akaratom volt, hatalmam nem. Tennivaló volt, pénz nem.

Úgyhogy most szépen alakul minden, július óta hivatalosan is dolgozom az egész ügyön. Egyelőre én vagyok az alapító, a szakmai vezető, minden nap előrébb lépünk, de még mindig ott tartunk, hogy én is és mindenki ingyen dolgozik, pedig én nagyon szeretnék minél több családot felkarolni. Munkát is adni. Ez is eljön majd egyszer. Remélem.

A rendszert megérteni nehéz. Megismerni a problémákat még nehezebb. Az emberek már nem hisznek. Nem hisznek senkinek. Önmagukban sem és másban sem. Valahogyan fel kell ébresztenem bennük a reményt. Hogy lehet jobb. De vajon lehet jobb? Vajon tényleg meg tudok küzdeni a világgal vagy kell-e megküzdenem egyáltalán?

Rengeteg kérdésem van. Nem tudom, hogy merre kell mennem, de húz a szívem.

tic-tac-toe-1777880_1920

 És követem. Aztán fogok hibázni. Majd lesz olyan is. És ez így van jól, mert kell az is. Én csak annyit kérek, hogy kaphassak egy kicsi esélyt, hogy mindent megjavítsunk, jobbá tegyünk, még akkor is, ha olyan úton akarok menni, amin még nem járt előttem senki. Nem biztos, hogy a járt út az üdvözítő. Az új azonban félelmetes. Sőt! Magányos. De menni kell.

Hornyák Mariann

Gyere, nézd meg a Facebook oldalunkat is!

 

Ez is érdekes lehet...