— vigyázat, felkavaró, mélyről meginduló bejegyzés következik! —
– Szenzoros feldolgozási zavar egy anya lelkén át megszűrve –
Kedves Naplóm!
Tegnap véget ért a téli szünet és ma újra iskolába, óvodába mentek a gyerekeim. Emlékszem 2-3 éve egy ilyen januári hétfő szent ünnepnap volt, várva-várt megváltás a hosszú, kihívásokkal teli téli szünet és a tökéletlen ünnepek után.Akkoriban, bár én ennek egyáltalán nem voltam tudtában, a gyerekem mindenkit tökéletesen megvezetve maszkolta szinte végig az óvodás éveket. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az
óvodában okos, ügyes, motiválható, szófogadó, kifogástalan viselkedésű kislányom a csoportszobából kilépve hárpiává változott. Szerencsétlenségemre ez minden alkalommal rajtam csattant, mert én jártam érte a húgával az óvodába. Gyakorlatilag az első kérdése veszekedésbe/kirohanásba torkolt és onnantól szinte lefekvésig ment a harc, az örökös ellenkezés, a testvére szekálása. A világ legrosszabb anyjának éreztem magam és egyre erősebben motoszkált bennem a kérdés, hogy hogyan fordulhat ki magából ennyire az a gyerek, aki az idegenek, az óvónők, a doktornéni, de még a pszichológus előtt is egy földreszállt angyal, egyedül engem és a szűk családját tiszteli meg ezzel a folyamatos ellenkező, dühös, impulzív viselkedéssel.
Bár láttam volna akkor ezt az egészet összefüggéseiben és bár tudtam volna fele ennyit a szenzorosságról, amit most tudok. Bár mertem volna szembemenni a sok jótanáccsal és azokkal a hangokkal, akik egy átlagos kisgyerek elrontott nevelésében keresték a hibát. Sosem tartottam magam különösen jó anyának, de azok a hónapok, évek gyötrelmesek voltak. Mikor pedig egyre tehetetlenebb vagy, egyre jobban érzed kifolyni az irányítást a kezed közül, úgy leszel egyre kétségbeesettebb és kerülsz egyre távolabb a kézenfekvő megoldásoktól.
Sosem felejtem el azt a nyári napot, mikor egy táborban töltött konfliktusos napja után az ismerős konduktorunk egy kávé mellett végre kimondta, amit én hosszú hónapok óta tudtam legbelül, hogy a lányom viselkedése már nem fér bele abba, amit egy tipikus 5,5 évestől elvárunk. Rengeteg helyen lógott ki a rendszerből, rendkívül szűk volt rá a skatulya és időről-időre már kortárs közösségben is elkezdte tágítani a határait. Néhány hónapon belül sok testi és lelki furcsaságának lett neve, s ma már tudom, hogy egy SPD-s, szenzoros ingerkereső, multiallergiás, atipikusan tehetséges kislányt nevelünk, ennek minden szépségével és buktatójával.
Mára már megfordult a világ, reggelente gyomorgörccsel gondolok az iskolára és alig várom, hogy hazaérjen hozzám. Bármennyire is jó helyen van, folyamatosan látom és érzem, hogy nem ismerik, nem értik igazán. Míg korábban azt gondoltam, bárki más jobban kezeli, jobban szót ért a gyerekemmel, mára megtanultam értelmezni a legapróbb jeleit is és néha már ő maga is képes kimondani, mi zavarja leginkább. Folyamatosan gyakorlom az elfogadást. Próbálom átkeretezni a dolgokat, tökéletességet keresni a tökéletlenségben és kimerevíteni azokat a pillanatokat, amik erőt adhatnak egy nehezebb napon. Olyankor piszok nehéz, sokszor nem tudom már magam mivel vigasztalni, akkor pedig pár percre/órára jó belesüllyedni az önsajnálat mocsarába. Legerősebb kapaszkodóm pedig, hogy kezdem megérteni, mivel állunk szemben. A megismerés pedig hatalmas erőt adott és újra megéreztem azt a szülői kompetencia érzést, amiről már régen lemondtam.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes anya, nincs mindig türelmem a játszmákhoz, de egyre többször értem meg, mi húzódik ezeknek a húzd meg- ereszd meg játékoknak a hátterében és már sokszor képes vagyok egy kérdéssel, öleléssel, viccel elkerülni a robbanást.
Gyomorgörccsel vártam ezt a januári hétfő reggelt. Soha nem gondoltam volna, de egyre többször gondolok elfogadással arra, hogy magántanuló legyen. Hogy kicsit kiszálljunk a mókuskerékből, amit tökéletes neurotipikus gyerekek és pedáns szüleik hajtanak. Néha jó lenne csak úgy elbújni a világtól és megélni együtt minden tökéletlen napot a maga tökéletességében minden elvárást nélkülözve. Már értem, hogy ezekre találták ki a téli szünetet.