Hornyák Mariann, a Kék Erdő Alapítvány elnöke előadást tartott a Sorsközösség, a neurodiverz gyermekekért eseményén Tápiószelén. A program középpontjában a neurodiverzitás, az érintett családok mindennapi működése, a korai támogatás és a kapcsolódás lehetőségei álltak.
Mariann előadásában arról beszélt, hogy amikor egy neurodivergens gyerek belép a kamaszkorba, nem húzódik éles határ a korábbi nehézségek és az új kihívások között. Sok minden változik, de nem úgy, hogy a kisgyermekkori működések egyszerűen eltűnnek. Inkább átalakulnak. Más helyzetekben, más intenzitással, más formában jelennek meg. Ami korábban működött, lehet, hogy egy idő után már nem segít. Ami tegnap még kapaszkodó volt, holnapra kevésnek bizonyulhat.
Nincs egyetlen jó megoldás…
Az egyik legfontosabb gondolat az volt, hogy neurodivergens gyerekek mellett nagyon kevés dolgot tekinthetünk véglegesnek. Valami sokszor csak akkor biztos, amikor már elmúlt. A tünetek, a kihívások, a terhelhetőség, az érzékenységek és a működő stratégiák folyamatosan változnak. Nincs egyetlen jó megoldás, amit egyszer megtalálunk, és onnantól minden rendben lesz. Ez nem hiba a rendszerben. Ez maga a rendszer.
Ez a szülők számára különösen nehéz, mert miközben biztonságot szeretnének adni, közben nekik is folyamatosan alkalmazkodniuk kell. Egy atipikus család működtetése nem történhet tipikus eszközökkel. Más ritmust, más szabályokat, más elvárásokat és sokkal nagyobb rugalmasságot igényel. Nem azért, mert ezek a családok különleges bánásmódot kérnek, hanem mert a működésük másfajta figyelmet kíván.
Hogyan kapcsolódjunk a kamaszainkkal?
Mariann másik fontos üzenete a kapcsolódásról szólt. Arról, hogy a kamaszkorban nem az a feladatunk, hogy ugyanúgy tartsuk a gyerekünket, ahogy korábban. Inkább az, hogy észrevegyük, mikor mire van szüksége. Mikor kell közel maradnunk, mikor kell hátrébb lépnünk, mikor kell szavakkal segítenünk, és mikor azzal, hogy nem kérdezünk azonnal mindent. A szülői hozzáállásnak együtt kell változnia a gyerek és a család aktuális szükségleteivel.
A neurodivergens kamaszoknál különösen fontos, hogy ne veszítsük el a kapcsolódást. Ne veszítsük el őket azért, mert már nem úgy keresik a biztonságot, mint kisgyerekként. Lehet, hogy már nem kapaszkodnak látványosan. Lehet, hogy nem kérnek segítséget. Lehet, hogy eltolnak maguktól, miközben valójában arra van szükségük, hogy maradjunk elérhetőek. A kamaszkor egyik nagy szülői kihívása éppen ez. Úgy engedni őket szárnyalni, hogy közben biztos sziklaként jelen vagyunk az életükben.
Ez a biztos jelenlét nem tökéletességet jelent. Nem azt, hogy mindig tudjuk a jó választ, mindig jól reagálunk, és soha nem fáradunk el. Azt jelenti, hogy újra és újra visszatalálunk a gyerekhez. Akkor is, amikor nehéz. Akkor is, amikor nem értjük azonnal, mi történik. Akkor is, amikor a korábbi stratégiáink már nem működnek.
A Sorsközösség eseménye fontos tér volt arra, hogy szülők, szakemberek és érintettek együtt gondolkodjanak arról, hogyan lehet a neurodivergens gyerekeket és kamaszokat nem kijavítani, hanem megtartani. Hogyan lehet úgy támogatni őket, hogy közben nem veszítjük szem elől a család egészének működését sem.
Köszönjük a Sorsközösségnek a meghívást és a szervezést, Mariannak pedig azt a következetes szakmai és emberi jelenlétet, amellyel újra és újra képviseli a neurodivergens gyerekek, kamaszok és családjaik szempontjait.
