Az elmúlt napokban többen megkérdezték tőlünk, hogy miért van szükség ezekre a szenzoros fejlesztésekre Burundiban, és mit tud valójában megváltoztatni néhány hinta, taktilis eszköz, babzsák, puha fény vagy szenzoros játék egy gyermek mindennapi életében.
A rövid válasz talán meglepő lehet: önmagában nagyon keveset.
Kattints át a Substack oldalunra!
Endre utazását, az építkezést nyomon követheted a Substack nemzetközi oldalunkon!
És talán ez az egyik legfontosabb üzenet, amelyet ebben a projektben szeretnénk képviselni.
Mert bár a szenzoros eszközöknek lehet fontos szerepük egy gyermek támogatásában, a valódi kérdés számunkra soha nem kizárólag az eszközök megléte vagy hiánya volt, hanem sokkal inkább az a módszertan, amely meghatározza, hogyan gondolkodunk az idegrendszerről, a tanulásról, a biztonságról és magáról a környezetről.
A Kék Erdőben hosszú évek tapasztalata során egyre világosabbá vált számunkra, hogy az idegrendszeri működést nem lehet pusztán fejlesztési feladatként kezelni, mintha a szabályozódás, a figyelem, a részvétel vagy a jóllét kizárólag néhány strukturált terápiás órán történne meg.
Egy gyermek ugyanis nem napi negyvenöt percet él egy fejlesztőszobában.
Egy gyermek egész nap valamilyen környezetben létezik, amelyet fények, zajok, szagok, mozgáslehetőségek, kapcsolatok, elvárások, ritmusok, kiszámíthatóság vagy éppen annak hiánya formál, miközben az idegrendszere folyamatosan alkalmazkodni, értelmezni, szűrni, feldolgozni és szabályozni próbál.
És nagyon sokszor nem az bizonyul a legfontosabb kérdésnek, hogy milyen új fejlesztőgyakorlatot adjunk egy gyermek kezébe, hanem az, hogy milyen környezet várja őt újra és újra, nap mint nap, amikor belép az osztályterembe, hazaér az otthonába, részt vesz egy közösségi programban vagy egyszerűen csak megpróbál jelen lenni a saját világában.
Olyan környezet veszi-e körül, amely az idegrendszere számára értelmezhető, olvasható és kiszámítható, vagy olyan, amely állandó alkalmazkodást, túlterhelődést vagy folyamatos védekezést kíván tőle.
Van-e lehetősége megpihenni, visszavonulni, mozgásba hozni magát, kapcsolódni, önmagát szabályozni, és jelen vannak-e olyan felnőttek, akik nem csupán instrukciókat adnak, hanem képesek biztonságot, együttszabályozást és valódi kapcsolódást nyújtani.
Éppen ezért gondoljuk azt, hogy egy szenzoros tér önmagában még nem jelent megoldást.
Létezhet olyan fejlesztőszoba, amely kiváló eszközökkel van felszerelve, miközben maga az intézmény, az iskola, az otthon vagy a közösségi környezet továbbra is túl zajos, túl gyors, túl ingerterhelt, túl kiszámíthatatlan vagy egyszerűen túl kevéssé hozzáférhető ahhoz, hogy a gyermek idegrendszere valóban biztonságban tudjon működni benne.
És ezzel párhuzamosan létezhetnek sokkal egyszerűbb terek is, amelyekben jóval kevesebb eszköz található, mégis nagyobb az idegrendszeri biztonság, több a rugalmasság, több a szabályozódási lehetőség és több a valódi hozzáférés.
A Kék Erdőben ezért nem pusztán eszközöket szeretnénk átadni.
Sokkal inkább egy olyan szemléletet és módszertant szeretnénk megosztani, amely abból indul ki, hogy a környezet nem háttérdíszlet, hanem aktív szereplője annak, hogyan tanulunk, hogyan kapcsolódunk és hogyan tudunk jelen lenni a világban.
Ezért fontos számunkra a burundi projekt is, mert nem egyszerűen egy fejlesztőszoba létrehozásáról gondolkodunk, hanem arról, hogyan lehet olyan környezeteket kialakítani, amelyek szenzorosan barát módon támogatják az idegrendszeri működést, miközben a helyi szakemberek számára is átadhatóvá válik egy olyan módszertani tudás, amely hosszú távon túlmutat az egyes eszközökön.
A módszertan számunkra fontosabb, mint az eszköz.
Ugyanakkor a módszertan sem tud a levegőben működni, mert szüksége van egy olyan fizikai és kapcsolati környezetre, amelyben az idegrendszeri biztonság nem kivételes állapot, hanem a működés természetes alapja.
A fények, a zajok, a térszervezés, a mozgás lehetősége, az érzékszervi hozzáférhetőség, a természet jelenléte, a kapcsolatok minősége és a felnőttek reakciói mind részei annak a láthatatlan infrastruktúrának, amely meghatározza, hogy egy gyermek számára mennyire válik hozzáférhetővé a tanulás, a részvétel, az önszabályozás és végső soron maga a jóllét.
Mert az idegrendszer nem csupán fejlesztési helyzetekben létezik.
Az idegrendszer környezetben él.