Már kutatások is bizonyítják, hogy nem mindig azért hiányzik egy gyerek az iskolából, mert a szülők gondatlanok vagy a gyerek lusta lenne. Connolly és munkatársai 2023-as kutatásában például azt találták, hogy az iskolai jelenléti nehézségek 94,3%-a mögött komoly érzelmi distressz állt. Vagyis ezekben az esetekben nem az volt a háttérben, hogy túl jó otthon, hogy elkényeztetett a gyerek, vagy hogy nem elég szigorú a szülő, hanem az, hogy a gyerek egyszerűen szenved az iskolával összefüggésben.
Nézzünk a stressz mögé!
Ez a kutatás olyan fogalmat használ, amely közelebb visz a valósághoz: a jól ismert school refusal, vagyis iskola-megtagadás helyett a School Distress kifejezést vezették be. Azért, mert a megtagadás azt sugallja, mintha a gyerek tudatosan, dacból döntene úgy, hogy nem megy iskolába; a distressz viszont azt írja le, ami valójában történik: az iskolával kapcsolatos extrém érzelmi terhelés, szorongás, túlterhelődés. A mindennapok szintjén ez sok családban úgy jelenik meg, hogy reggel sírás, pánikszerű tiltakozás, hasfájás, fejfájás, rosszullét kíséri az indulást, a kapuban lefagyás, lebénulás történik, délutánra pedig teljes testi-lelki kimerülés, dühkitörések vagy teljes visszahúzódás következik. Vannak gyerekek, akik még bemennek ugyan, de minden egyes nap óriási szenvedés árán teszik; mások már fizikailag sem tudják átlépni az iskola kapuját. A kutatás mindkét csoportot ugyanabba a jelenségbe sorolja: School Distress, vagyis iskolai distressz.
Mi áll az iskolai stressz hátterében?
Connolly és munkatársai 947 szülőt kérdeztek meg az Egyesült Királyságban, akiknek a gyereke jelenleg vagy korábban iskolai distresszel küzdött, és összehasonlításképp bevontak egy kontrollcsoportot is, ahol a gyerekeknél nem jelentkeztek ilyen nehézségek, valamint egy kisebb csoportot, ahol a család önként választotta az otthonoktatást. A kérdőív azt térképezte fel, hogyan néz ki ezeknek a gyerekeknek a mindennapja az iskola körül, milyen érzelmi reakciók jelennek meg, milyen diagnózisok és neurodivergens jellemzők vannak jelen, és milyen támogatást – vagy éppen mennyi hiányt – élnek meg az iskolai rendszerben. Az egyik legfontosabb eredmény az volt, hogy az iskolai jelenléti nehézségek 94,3%-ában a szülői beszámolók szerint jelentős érzelmi distressz állt a háttérben. Ez a distressz megjelenhet generalizált szorongásban, pánikszerű félelemben, a szenzoros túlterhelésben (zaj, fény, szagok, érintés, tömeg), valamint a teljes testi-lelki kimerülésben, shutdown állapotokban. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a 94,3% nem az összes iskolás gyerekről szól, hanem kifejezetten azokról, akik már eleve iskolai distresszel küzdenek – de ebből mégis nagyon tisztán kirajzolódik az üzenet: ezekben az esetekben szinte mindig szenvedésről, és nem akarathiányról van szó.
Neurodiverzitás és a distressz kapcsolata
A kutatás másik kulcstémája a neurodiverzitás. Az eredmények szerint az iskolai distresszel küzdő gyerekek döntő többsége neurodivergens. A szülők 92,1%-a sorolta ide a gyerekét (autizmus, ADHD, tanulási zavarok, szenzoros feldolgozási nehézség stb.), 83,4%-uknál pedig autizmust említettek – diagnosztizált formában, folyamatban lévő vizsgálatként vagy erős gyanúként. Az érintett gyerekeknek átlagosan több mint három különböző neurodivergens jellemzőjük volt, gyakori volt például az autizmus, az ADHD, az SPD és a szorongás együttes jelenléte. A szorongás szintje 92,5%-uknál klinikai értelemben is kórosan emelkedett. A szenzoros feldolgozási nehézség az egyik leggyakrabban előforduló kísérő jelenség volt; minél több érzékszervi terület érintett, annál súlyosabbnak bizonyult az iskolai distressz is. Ez különösen fontos azoknál a gyerekeknél, akik zajra, fényre, szagokra, érintésre erősen reagálnak, vagy éppen folyamatosan intenzív ingereket keresnek, hogy szinten tartsák az idegrendszerüket.
A környezet hatása
Gyakran halljuk azt az érvet, hogy de hát otthon olyan jól elvan, játszik a gépen, akkor mégis mi baja van az iskolával?. A kutatás rámutat, mennyire félrevezető ez a felszíni összehasonlítás. Egy neurodivergens, szorongó vagy szenzorosan érzékeny gyerek az iskolában egy olyan környezetben próbál működni, amelyet nem ő szabályoz, és amely sokszor túl intenzív számára: magas a zajszint, erős a fény, sok az ember, gyors a tempó, folyamatos a társas és teljesítményelvárás. Nap közben rengeteg energiát emészt fel az, hogy összeszedi magát, maszkot visel, próbál megfelelni, nem kilógni. Mire hazaér, ez a maszk lehull, és a feszültség dühkitörésben, sírásban, összeomlásban vagy teljes bezárkózásban jelenhet meg. Az, hogy otthon – a saját tempójában, a saját szabályai szerint – tud tabletezni vagy társasozni, nem bizonyítja, hogy az iskola is rendben lenne számára; sokkal inkább jelzi, hogy végre olyan ingerkörnyezetben van, amelyet valamennyire kontrollálni tud.
Szülőként mindezt megélni nagyon megterhelő
A reggeli csaták, a sírás, a könyörgés, az alkudozás, majd a fenyegetés és a büntetés váltakozása, az ezt követő bűntudat, a folyamatos nyomás az iskolától, hogy hozza be, különben következmények lesznek, a szégyen érzése, hogy biztosan rossz szülő vagyok, mert nem tudom őt bevinni, mind-mind része lehet ennek a valóságnak. Közben a munkahely felé is magyarázkodni kell, újra és újra igazolni a hiányzásokat, intézni az orvosi papírokat. A kutatás szövegezése szerint sok szülői beszámoló megrázó olvasmány: kétségbeesett gyerekekről és kimerült, eszköztelen szülőkről szólnak, akik nagyon kevés érdemi támogatást kapnak. Ha ebben magadra ismersz, fontos kimondani: nem vagy egyedül, és nem te rontottad el.
Mit kezdhet egy szülő ezzel a tudással?
Az első és talán legfontosabb lépés az, hogy komolyan vesszük, amit a gyerek mutat. Ha egy gyerek következetesen rosszul van az iskola gondolatától, ha testi tünetekkel, sírással, pánikkal reagál, ha délutánra rendszeresen szétcsúszik, akkor érdemes ezt valódi vészjelzésnek tekinteni. Segíthet, ha pár napig vagy hétig distressz-naplót vezetünk: hogyan indul a reggel, mi történik induláskor, milyen állapotban ér haza, milyen testi tünetei, milyen érzelmi reakciói vannak este. Ez nemcsak nekünk ad tisztább képet, hanem a szakembereknek is fontos információ – gyermekpszichológusnak, gyermekpszichiáternek, gyógypedagógusnak, iskolapszichológusnak, tanárnak egyaránt.
Szenzoros szempontok
A szenzoros szempontokra különösen érdemes ránézni: mikor zavarja legjobban a zaj, van-e olyan helyiség, amitől kifejezetten irtózik, milyen a fény, a szagok, a tömeg, van-e lehetősége napközben csendesebb sarokba húzódni. Ha ezeket közösen feltérképezzük, sokkal konkrétabban tudunk az iskolával beszélni, és könnyebb lesz közös megoldásokat keresni: csendesebb ülőhely, időszakos kimenekülő pont, biztonságos felnőtt, akihez fordulhat, ha túl sok. Közben érdemes szakmai támogatást is keresni: a szorongás, depresszió, trauma kizárásához és kezeléséhez gyermekpszichológus, gyermekpszichiáter; a neurodiverzitás (autizmus, ADHD, SPD, tanulási nehézségek) feltérképezéséhez gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus; az iskola és a család közötti hídépítéshez iskolapszichológus tud segíteni. A Connolly-féle kutatás egyik legszomorúbb tanulsága éppen az, hogy a súlyos szenvedés ellenére viszonylag kevés gyerek jut érdemi, célzott támogatáshoz; éppen ezért nagyon fontos, hogy a szülők hangját meghallják.
A Kék Erdő Alapítványnál nap mint nap azt látjuk, amit ez a kutatás is megerősít: az iskolai problémás viselkedés mögött gyakran szenzoros túlterhelés, az iskolakerülés, iskolai hiányzás mögött pedig mély érzelmi distressz áll.
A gyerekek jelentős része neurodivergens, és egy olyan rendszerben próbál létezni, amelyet nem rájuk szabtak.
Ezért dolgozunk mi is érzékenyítő programokon, szenzoros kertek építésén, szülői és pedagógus-támogató anyagokon, és azon a szemléletváltáson, amelyben a kérdés már nem az, hogy mi baja a gyereknek, hogy nem bírja az iskolát?, hanem az, hogy mi baja a rendszernek, hogy nem bírja a gyereket?. Ha a te gyerekednek is nehéz az iskola, fontos tudnod, hogy nem vagy egyedül, és a tudományos adatok is azt üzenik: ha egy gyerek nem bír bemenni, óriási eséllyel szenved – érzelmileg, szenzorosan, mentálisan. Engedd meg magadnak, hogy komolyan vedd azt, amit nap mint nap látsz, és keress hozzá támogatást. Szülőként te vagy az, aki a legjobban ismeri a gyereked reggeli arcát, délutáni összeomlását, esti csendjét – a te megfigyelésed nem túlzás, hanem értékes adat, amelynek helye van a szakmai párbeszédben is.
Forrás: https://doi.org/10.3389/fpsyt.2023.1237052