Szeptember végén a Kék Erdő Alapítványnak köszönhetem életem egyik legszemfelnyitóbb élményét. A mobilitásom Portugáliában, Portóban kezdődött, egy kedves tanári csapattal.
Közös pont
Rajtam kívül mindenki aktív pedagógus volt, de nem éreztem különbséget – már az első bemutatkozás után közös témánk lett az európai inkluzív oktatás, és az átlagos, illetve atipikus diákok tanításának kihívásai.
A beszélgetések során előkerültek a szlovák, cseh és olasz kollégák nehézségei, a jelenlegi oktatási rendszerek terhei.
Szerencsés csapat voltunk: nekem általában kell egy erős hang, amit egy olasz hölgy képviselt, neki pedig jól jött egy „jobb szárny”, aki segít szervezni és közlekedni. Mivel sokaknak nem volt erős angoljuk, szinte minden nap együtt fedeztük fel a várost – így bőven jutott idő mélyebb beszélgetésekre.
Okosan, eszközök nélkül is
Előjött a vesszőparipám is, hogy leszoktassam a cseh tanárokat a mobil térkép függésről, és helyette a jelen megélése legyen fókuszban valamint a tudatosabb tájékozódás a jellegzetes utcaképek alapján.
Pár nap alatt magabiztosan sétáltunk az ismerős helyszínek között és újabb helyeket fedeztünk fel.
Ez az utazás üdítő és bátorító volt az itthon töltött évek után. A szállás is különleges élményt adott: egy nagy közös asztal várta a vendégeket, főként Caminót járó turistákat, akik pár nap elvonulás után keresték a kapcsolódást. Itt ismerkedtem meg több tanárral, és inspiráló volt hallani például egy londoni múzeumpedagógustól, milyen nehéz három mondatban bemutatni egy kreatív foglalkozást, amikor az instrukciókra sokszor nincs elég figyelem.
Így is lehet?
Meglepő volt egy ausztrál tanár laza szemlélete: náluk teljesen természetes, hogy „vödörszámra” kér fidget spinnert, mert megtanulták, hogyan lehet használni órán anélkül, hogy zavarná a többieket. Svájcból érkező nővér pedig arról mesélt, mennyire nagy figyelmet fordítanak az oktatásban a láthatatlan akadályokkal élők támogatására.
Madeira
A következő állomás Madeira volt, új csapattal – itt már északi országokból érkeztek tanárok, és velem volt még egy magyar konduktor. A hangulat visszafogottabb volt, ez a hét inkább az elmélyülésről szólt. Amikor lehetett, erdőfürdőztem, és voltak különleges kapcsolódások: például egy hajnali napfelkelte túrán fiatal ukrán diákok meséltek a nehézségeikről és családjukról, akik most Csehországban tanulnak.
Összességében én inkább hallgatóság voltam – szakmai részben nincs elég ismeretem –, de az, hogy végre megélhettem az eddig halogatott énidőt, és láttam, hogy létezik többféle támogató közeg, reményt ad. Egyszerű tettekkel is lehet változást élérni és az itt tanultakból a saját családomban is megvalósíthatok dolgokat.
Hálásan köszönöm a lehetőséget!
Judit, a Kék Erdő Alapítvány önkéntese