részlet a Tündérek a Kék Erdőben című könyvből (Hornyák, 2021.)
Tündérek a Kék Erdőben
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű erdő, az erdő szélén pedig egy picinyke falucska. A faluban lakott egy kisfiú, akinek a szülei meghaltak régen már. A kisfiú a nagymamájával élt. Nagyon kíváncsi természet volt ez a gyermek, mindig bajba került, mert beleütötte az orrát mindenbe. Bármi történt a faluban, neki tudnia kellett róla. Ez a kíváncsi kisfiú folyton izgett – mozgott, nehezen tudott figyelni a tanító nénire, sokkal jobban érdekelte, vajon hova repülnek a galambok az iskola fölött. Vajon merre kúszik a giliszta, és mivel tölti el az egész napot a vakond? Nem érdekelte az algebra. Nem akart énekelni és kottát olvasni. A világ dolgai izgatták. Minden, ami kint történt. Folyton kérdezgette a tanító nénit, hogy vajon a felhők hova mennek, amikor mi már nem látjuk őket? A pocsolyával mi történik, amíg mi alszunk? A pék mikor alszik?
Egyik nap a nagymamája nagyon megszidta a fiút rossz magaviselete miatt. Bánatában a kisfiú nekivágott az erdőnek. Mindig oda vonult el, amikor gondterhelt volt. Szégyellte, hogy ő nem tud olyan ügyes lenni, mint a többiek. Mindenki tudta pontosan, hogyan kell a padban ülni, mikor szabad beszélni. Ő bezzeg mindig elrontotta még ezt is. Nem bírta megjegyezni, hogy jelentkezni kell, és nem figyelt eléggé magára ahhoz, hogy észrevegye, már megint az ablak felé fordulva ül az órán. A tanító néni a falu összes gyerekét tanította egy teremben, így kevés ideje maradt arra, hogy mindenkivel külön foglalkozzon. Ezt a kíváncsi kisfiút sokkal nehezebb volt lefoglalni, mint az összes többi gyereket együttvéve.
Barangolásai alatt soha nem ment messzebb a harmadik erdősáncnál. Tudta, hogy a nagymamája nem tudna olyan messze érte jönni már. Ha pedig elmaradna, ő biztosan utánaindulna.
Ment a kisfiú, sétálgatott. Letört néhány száraz ágat. Nehéz volt a szíve, nem tudta, hogyan tudna jobb gyerekké változni. Vágyott rá, hogy legyen egy barátja, de biztos volt benne, hogy addig, amíg ő a rossz gyerek az iskolában, soha nem lesz egy igazi barátja sem.
Ki akarna barátkozni egy olyan rossz gyerekkel, aki dudorászik órán, és állandóan felidegesít mindenkit a buta kérdéseivel. Pedig ő tényleg tudni akarta ezt a sok mindent.
Bóklászott tovább az erdő óriási fái között, majd megpihent az egyik patak partján. Leült egy faóriás törzsének támaszkodva. A fa kérge egy részen annyira sima volt, és pont úgy ívelt, hogy kényelmesen el tudott helyezkedni az árnyékban. A patakban kristálytiszta víz csörgedezett, csilingelve futott tovább a fák között. Miért nem lehet ezt a csilingelést hallgatni zeneórán? Miért nem lehet ezt megtanulni a hangszereken játszani? Van-e ennél mesésebb hang a világon?
A kisfiú hallgatta a zenét, amelyben a lombkoronák susogása szolgáltatta a kórust, a kispatak pedig a szólót.
Mélázgatott a fiú a természet csodáján, érezte, ahogyan a nap sugarai simogatják az arcát. Egyre erősebbnek érezte a fényt, ahogyan az áthatolt a lombok alatt. Lehunyta a szemét, élvezte a lágy zenét. Ahogyan a nap melegítette az arcát, az álom kerülgetni kezdte. Lassan álomba merült, elszunnyadt a fa alatt a csörgedező patak partján.
Ő úgy érezte, csak egy pillanatra hunyta le a szemét, de bizony, mire felébredt, már teljesen besötétedett. Annyira megijedt, hogy vajon a nagymamája mit fog szólni, hogy hirtelen felpattant, és futásnak eredt. Szaladt a fák között, a bokrok megtépték a ruháját, a sötét erdőben nem látott semmit, mindenben megbotlott. Majd egy nagyobb gyökér földre kényszerítette. Elesett, és beleszédült az esésbe. Észre se vette, hogy a rossz irányba szaladt el. A földön fekve, szédelegve, egyre jobban aggódni kezdett. Küzdött a könnyeivel. Már nem ismerte fel az erdőt, már nem tudta, hogy hol van. A tenyere alatt érezte a nyirkos mohát, a csúszós faleveleket.
Eltévedt.
Pityeregni kezdett. Bántotta, hogy ő még ezt is elrontotta. Biztosan nagyon aggódik a mamája.
Ott sírdogált egy bokor alatt. Fázott, félt. Magányos volt. Mérges volt. Szomorú. Elhagyatott.
A dühe egyre erősödött. Cikáztak a gondolatai. Minden rossz élménye feltört a legmélyebb emlékeiből is. Már annyira mérges volt, csak azt érezte, hogy rombolni akar. Annyira dühös volt, hogy szétfeszítette az érzés. Fel akart robbanni, ordítani akart, ütni, törni, zúzni. Keservesen zokogni kezdett, ordított a feje felett elvonuló sötét felhőknek, ahogyan néha eltakarták a holdat.
Összeroskadt, tehetetlenségében már csak sírni tudott.
Elég régóta itt ücsöröghetett már, amikor egy vékonyka, halk hangot hallott meg.
Nem is tudta, honnan jött a hang, de tudta, hogy abba kell hagynia a pityergést, hogy hallja, ki beszél hozzá.
– Miért sírsz, drága lélek? – kérdezte a kedves hang.
– Hagyj békén! – morogta oda a kisfiú.
– Látom, nem érzed jól magad. Szívesen hagylak, ha ezt akarod. Egy ideig idekuporodok a bokor tövébe, és vigyázok rád, amíg jobban nem érzed magad. Szólj, ha szeretnél beszélgetni, vagy jól esne egy ölelés. Én várok rád.
Nem tudott mit válaszolni a kisfiú. Nagyon meglepődött. Ilyet neki nem szoktak mondani.
– Nincs szükségem rád, menj el! – próbálkozott újra a kisfiú.
– Ha szeretnéd, arrébb megyek. Sajnos azonban nem tehetem meg, hogy elmegyek. Az én erdőmben vagy. Az én feladatom, hogy vigyázzak rád. De ne aggódj, az én világomban szabad dühösnek lenned. Ordíthatsz is. Bárhogyan érezheted magad. Ha pedig már nem akarod rosszul érezni magadat, akkor érezheted jól is. Itt nálunk egészen egyszerű ez.
– Nem is érzem rosszul magam. Most már tényleg hagyj békén te, rusnya dög!
– Tudod, én szívesen vagyok veled, és szabad magad rosszul érezned is. Azt sajnos nem engedhetem meg, hogy bánts engem vagy bárki mást. Én itt vagyok veled, amíg elmúlik a rossz kedved. Egyébként mi miatt vagy ennyire dühös?
– Nem vagyok dühös! – ordította a kisfiú.
– Rendben. Kérlek, velem ne ordibálj. Én csak azért vagyok itt, mert úgy látom, szeretetre vágysz. Én tudlak téged szeretni. Úgy érzem, hogy igazán szeretetre méltó lelked van.
A kisfiú nem tudta, mit mondhatna. Újra potyogni kezdtek a könnyei. A bokor alól közelebb húzódott a kedves hang gazdája, és a vállára tette a kezét.
– Sírj nyugodtan. Engedd ki bátran. Szabad sírni. Az én erdőmben mindent szabad érezni.
– Milyen erdő ez? Eltévedtem. Hol vagyok?
– Ez a Kék Erdő, egy különleges varázsvilág, ahol tündérek laknak. Olyan tündérek, mint te magad is vagy mint én.
– Ezt hogy érted? Én nem vagyok tündér. Csak egy hülye gyerek vagyok, akit mindenki utál. Egy felesleg vagyok. Egy teher. Senki nem szeret engem igazán. Te meg én nem is hasonlítunk, miről beszélsz?
– Nem kell hasonlítanunk. Az a jó, ha mind különbözőek vagyunk. Így mindig találunk egymásban valami különlegeset, amit csodálhatunk és amit megtanulhatunk egymástól. Nem ez a lényeg? Hogy mindig tudjunk növekedni? Hogy minden nap egy picivel jobbá váljunk, egy picivel jobbá tegyük a világunkat?
– Nem tudom. Lehet. Haza akarok menni a nagymamámhoz.
– Rendben. Elkísérlek az erdő széléig.
A kisfiú nagyon kíváncsi lett, nem tudta legyőzni a természetét, de emlékezett, mennyire türelmetlen szokott lenni mindenki a faluban, amikor kérdezett, így most nem mert megszólalni. Követte az új barátját.
Egy patak partjára értek, ahol egy tutaj várta őket. Felszálltak, megkapaszkodtak az evezőkben, és ellökték magukat a parttól. A kisfiú leste, hogyan hajtja a tutajt a másik, és utánozni próbálta.
A holdfény megvilágította az arcukat, a patak felszínén megtört a csillagok fénye. A kisfiú csodálattal figyelte a mellette evező tündért. Megfigyelte a furcsa sapkáját, a ruháját. Valahogy úgy látta, hogy ez a tündér majdnem ugyanolyan, mint ő. Nem zavarta a tündér csúcsos füle, sem pedig a nagy szemei, amelyek kristályokként ültek az arcán állandóan mosolyra készen.
Egyre világosabb lett, és a fények a vízfelszínen játszadozni kezdtek, színessé váltak, táncoltak. Ragyogó falhoz értek, amin egy hatalmas kapu volt. Az óriási kapu előtt több csónak ringatózott, mindegyikben egy-két tündér. Némelyiknek hosszú fehér haja volt, de mindegyik ugyanolyan sugárzóan mosolygó szemekkel figyelte a kisfiú érkezését. Úgy üdvözölték, mintha régóta várnák őt. Ahogyan kinyílt a kapu, egy egész tündérváros tárult a kisfiú elé. Minden tündér megállt egy pillanatra, és nagy szeretettel, örömmel köszöntötte a kisfiút.
Felcsillant a szemük, ahogyan meglátták őt. Érezte a kisfiú, hogy a puszta jelenlétével is örömet okozott. Úgy tűnt, itt a puszta létezése is boldogságot hozott a tündérekhez.
– Szeretnél kérdezni az otthonomról? – kérdezte a tündér a tutajt hajtva.
– Rengeteg kérdésem van!
– Akkor kérdezz! Figyelek rád!
A kisfiú hadarni kezdett, ömlöttek a gondolatok az agyába, nem is tudta, milyen sorrendben tegye fel a kérdéseit, hogyan tudna minden pillanatot megőrizni. Érezni akarta örökké ezt a szeretet, ami itt mindent körbevett. Ahogyan keresztül hajóztak Tündérváron, átértek a várfal másik oldalára, és kihajóztak a holdfénybe. Csordogáltak tovább a patakon, maguk mögött hagyták a tündérek mesés városát. Közben a kisfiú csak kérdezett és kérdezett. A tündér pedig türelemmel válaszolt mindenre.
Az erdő széléhez közel kikötöttek, sétáltak tovább a fák között.
– Szeretnék visszajönni hozzád. – suttogta óvatosan a kisfiú. Elszomorodott a szíve, ahogy arra gondolt, hogy neki vissza kell mennie az iskolába. Oda, ahol senkinek nem csillan fel a szeme, amikor a terembe lép. Inkább csak nagy sóhajokat hall mindig, akármerre jár.
– Téged már megérintett a tündérek ereje. A szívedben van a Kék Erdő varázslata. Keresd mindig önmagadban a szeretetet. És, amikor úgy érzed, hogy szükséged van rám, sétálj csak vissza a patak partjára, érintsd meg a víz tükrét. Én akkor hallani fogom, hogy a szíved szomorú, és barátra vágysz. Akkor eljövök érted újra, és játszhatunk együtt.
A kisfiú lelke megtelt reménnyel. Elindult haza a nagymamájához. Tudta, hogy a mamája nagyon mérges lesz, de már nem félt. Ezután a kisfiú minden nap eljött a tündérhez játszani iskola után. Egész életükben barátok maradtak.