Csúnyán beszél a gyerek az oviban, biztosan a többiektől tanulta. Milyen büntetést alkalmazhatok nála, ami be is válik? Hogyan tudná a gyerek egy életre megtanulni a leckét? Vagy van más lehetőség?
Mostanában több fórumon is feljött ez az ovis, kisiskolás káromkodósdi. Beszéltünk erről a ReSulis workshopokon, szülőkkel és családon belül is. Az én gyerekem is tud csúnyán beszélni bizony. Kár lenne tagadni.
Majd közölte egy nap az óvónéni is: a gyerekem káromkodik.
Az első reakcióm az volt: “no shit! Most viccelsz velem?” Majd felvettem a tipikus anya-arcom, és felháborodtam: “Biztos, hogy az oviban tanulja! Hogy a picsába’ tanulhatna ilyet otthon, ha mi nem beszélünk csúnyán?!” De aztán rájöttem, kár az álszentség burkába dugnom a fejem, ki kell mondani: “Igen. Tudom.”
És akkor nézzük csak, mik azok a rettenetes mocsokságok, amelyeket kántálnak az ovisaink! Hogy jobban megértsem a témát, elolvastam jó néhány pszichológus elmélkedését a témában, konzultáltam több pedagógussal, sőt, még a józan paraszti eszemet is elővettem.
Vekerdyt, Feldmárt és még többeket is megnéztem, nagyjából úgy tűnik, van egyetértés a szakemberek között:
““Nem mindegy, hány éves korosztályról beszélünk. Ha például egy óvódásról van szó, akkor a pisi, kaki szó használata egyáltalán nem a csúnya szavakhoz tartozik. Számukra ez a normál beszéd része” – fejtette ki Vekerdy Tamás gyermekpszichológus a Hír24-nek.
Frank Zsuzsa szerint sem kell nagy „feneket” keríteni annak, ha egy óvodáskorú néha csúnyákat mond. A szakember azt mondja, a kicsik nincsenek tisztában a szó jelentésével, azt inkább csak azért mondogatják, mert látják, hogy hallatára milyen dühösek leszünk. Ez egyfajta játék számukra. Ezért elég, ha egyszer-kétszer szembesítjük vele, hogy ezt nem szabad. Büntetésre azonban nincs szükség – vallja mindkét szakember.” ITT TUDOD A TELJES CIKKET ELOLVASNI.
De mi van akkor, ha ennél csúnyábbakat is mond a gyerek? Az bőven elég, hogy egyszer mondja, futótűzként terjed a fogékonyabbak között. Tehát érdemes megvizsgálni, valóban hol található a forrás, ahonnan a nem kívánatos tudomány érkezik. A kétévesem például az egyik boltban koketált egy hölggyel, aki miután megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs túró, és ő nem tudja megsütni a hagyományos húsvéti sütijét, egy valódi gyöngyszemmel ajándékozta meg a gyerekemet. A pénztárig kántálta a kosárban csücsülve a kis szöszkém, hogy “basszuskulcs”. Megkértem, ne tegye. De tudom, hogy nála ez már beépült a szókincsbe.
Egy másik alkalommal a pénztárnál előttünk álló néni nyomatékosan kérte fel a Jó Istent, hogy létesítsen szexuális kapcsolatot a pénztárcájával, amelyet épp nem talált meg. Mindkét fiam kerek szemekkel csodálta az eseményt, majd várta, hogy az amúgy még említett Jézus, a nememlékszemkicsoda foglalkozásszerűen paráználkodó édesanyja (aki feltételezhetően rossz zsebbe tette a pénztárcát) hamarosan meg is jelenik a buliban. Még aznap beépültek ezek a szavak az ötévesem szókincsébe.
Sokan azt gondolják, hogy a gyerek csak a szüleit hallja beszélni. Amikor homokozik a játszótéren, amikor buszozik, amikor más szülőkkel van, akárhol létezik, él, olyankor ólom van a fülében? Persze, hogy olyankor is figyel, tanul, rögzít. Akkor is, amikor felhív valaki az autóban, kihangosítón beszélünk, és hupsz becsúszik két csúnya szó közé egy szép is. Volt már így nem egy anyukatársammal is, hogy a gyerekem a kihangosítón kiabált rá: “Vigyázz a szádra!”
Vagy, amikor azt gondoljuk, hogy a gyerek úgyis nézi a mesét, nem figyel, és szabadosan fogalmazva mesélünk a barátnőnknek telefonon a legújabb politikai kérdésekről vagy a pasik megvitatják a focimeccs eredményét. És persze az is előfordulhat, hogy direkt a gyerekre irányulva mondunk csúnyát. Hallottam már kedves, gyöngéd, értelmes szülőt amint épp lehülyézi a gyerekét. Én is mondtam már csúnyát életemben. Régebben más emberekre is. Na, de amikor azt mondja az óvónéni, hogy otthon a szülő tegyen valamit, akkor igencsak magunkra maradunk. Mivel én nem vagyok se pedagógus, se semmilyen gyerekszakértő vagy nevelési guru, sőt még a pszichológiához se értek igazán nem tudtam, mi tévő lehetnék.
Végülis megbüntethetem. 
Ezzel vajon elérem a célomat? Szerintem nem. Az intézményekben bevett szokás az úgynevezett “time-out”, amikor a gyereket kizárják a játékból, le kell ülnie oldalt, bent, kint, máshol. A bizonyos “noughty step”, hogy érezze, ő bizony most rossz gyerek. Valóban az lenne? Én a time-out helyett inkább a time-in híve vagyok. Kb. még csak 6 éve vagyok anyuka, ez nem elég idő arra, hogy egységében vizsgáljam meg, vajon helyesek-e a nevelési elveim. (Mintha lenne ilyen, hogy helyes vagy helytelen, mindegy.) Most lehet, hogy épp nehéz, de vajon ez 15-20-30 év múlva milyen következménnyel jár? Ha most büntetem a gyerekemet a csúnya beszédért, akkor vajon 30 év múlva nem fog káromkodni? Szóval részemről inkább time-in. Ez azt jelenti, hogy kirekesztés helyett, inkább újra összekapcsolódom vele. A gyerek azért csinál rosszaságokat, mert rosszul érzi magát. Ha megtalálom az okot, újra helyre tudom billenteni a lelki békéjét (amit bizonyos gyerekeknél akár naponta többször is kellhet, mert annyira érzékenyek, kötődési zavarosak, bizonytalanok, nagyobb érzelmi igényűek, stb). Ha helyre áll a béke, újra együttműködő lesz. Szóval kirekesztés és eltávolítás helyett én a befogadás és összekapcsolódás lelkes rajongója vagyok. Természetesen tudom, hogy ezt nem kaphatja meg napi 4 alkalommal az oviban, az iskolában még azon felül, amit már megkap. Egyrészt azért, mert nem egyedül van a pedagógussal, másrészt pedig azért, mert nem is biztos, hogy egyformán gondolkodunk erről a kérdésről. Tehát megtehetek én itthonról sok mindent, ami itthon működik is. De az, hogy tőlem távol mi működik, hogyan viselkedik a gyerek, az már egy egészen komplex kérdés, és nem annyira egyszerű, hogy a gyerek káromkodik, verekszik, akkor már aggresszív, és ez csak azért lehet, mert otthon verik őt, vagy apa veri anyát. Ez téves megállapítás. Ez téves gondolatmenet.
Szóval mit tettem én, hogy feloldjam ezt a helyzetet?
Először is én úgy döntöttem, hogy elfogadom, hogy a káromkodások a mindennapok részei, és nem tudom (nem is akarom) aranyhímzéses buborékban nevelni a gyerekeimet. Tehát káromkodás VAN és LESZ. Ez a pont egy valódi megkönnyebbülést hozott. Először is azért, mert rájöttem, nem én, nem a szülő a kizárólagosan felelős azért, ahogyan a gyermeke más környezetben, mások társaságában viselkedik. Mindig tükrözi az adott helyzetet, akkor is, ha nem vagyok ott. A gyerek nem az én meghosszabbításom, nem tudom őt távvezérelni. Így kár ezen stresszelnem. Természetesen modellezem a jót, és becsületre, tiszeletre tanítom. Azt szeretném, ha képes lenne gondolkodni, kiállni magáért, és kontrollálni az érzéseit annyira, hogy képes legyen emberek között létezni. Mivel az én gyermekem szenzorossága mellett autista és enyhe fokban ADHD-s is, beszédértési és beszédészlelési nehézségekkel, azt gondolom, hogy van nagyobb bajunk is annál, hogy a gyerekem káromkodik. De ezzel is foglalkozni kell, mert közösségben van, ahol hatással vannak egymásra a közösség tagjai.
**** olvasnál a kompenzálásról is? —- > Klikk ide:
Miért aggasztó, ha a gyerek jól kompenzál?
Úgy döntöttem, hogy nem arra fogom megtanítani a gyerekemet, hogy nem szabad káromkodnia, mert az lehetetlen és igazsgátalan. Neki miért nem szabad, míg másoknak pedig igen? Jah, mert ő gyerek, és … hogy is van ez?: “Quod licet Iovi, non licet bovi”, azaz, amit szabad jupiternek, nem szabad a kisökörnek… ez a hozzáállás nálam kiveri a biztosítékot, de ez egy teljesen másik cikk témája lenne, hagyjuk. Tehát mit tehetek? Azt, hogy arra tanítom, hogyan és milyen körülmények között milyen típusú és stílusú káromkodások elfogadhatóak. Mondhatjuk azt, hogy “ez baromság”, de nem mondhatjuk azt, hogy “Te egy barom vagy”. Mondhatjuk azt, hogy “ez hülyeség”, de azt nem hogy “Te hülye vagy”. Mert nem bánthatunk senkit. Ha első körben ideáig eljutunk, akkor már sokat tanítottunk a gyereknek szerintem. Aztán tovább léphetünk, és felcserélhetjük a csúnya szavakat vicces tartalommal. Mi bevezettünk egy káromkodás perselyt, amin árlista is van. Az összegyűlt pénzt jótékony célra fordítjuk. De a lényeg, hogy tudatosítsuk egymásban, ha csúnyát szólunk. Nálunk a baromság és a hülye is a listán van többek között. Az igazi cifrákra már nem volt hely a kis árcímkén, de azokat is szóvátesszük. Időnként, bevallom, a férjem felmarkol egy adag aprót, és megelőlegez magának pár napot. Most itt tartunk. Figyelünk, tudatosítjuk magunkban, hogy ez rossz. Mondjuk úgy, hogy csúnya-szó-fogyókúrán vagyunk, de még ejtünk diétahibát. Még az út elején vagyunk, majd a tanulókörben biztosan kitalálunk sok szuper dolgot a tanítókkal és a gyerekekkel, akkor majd megosztjuk veletek azokat is! Neked milyen ötleted van, amivel visszaszoríthatóak a csúnya szavak?
És azt is írd meg, ha van jó tipped arra, hogyan másképpen tudja levezetni a gyerek/felnőtt a feszültségét, ami egész nap gyűlik benne! A megelőzésről, a mindfulnessről fogok majd még írni én is. Viszotn most az a fontos, hogy mit tehet, amikor felrobban benne a káromkodás bomba, és inkább mondaná, minthogy üssön, romboljon, dühöngjön?
Írd meg nekünk a Szenzoros Kert oldalon!
Üdv,
Mariann