(Egy Édesanya tollából…)

Egy 5 kilóméteres, tavaszi anya-lánya séta margójára

A csodaszép kislányom az édesanyám vonásait örökölte, aki 15 éve nincs köztünk. Anyu soha nem kiabált velem. Egy esetre emlékszem, amikor megdorgált. Máig is emlegetem. Alig 6 éves lehettem és iskolás. 1991-ben egy szombati nap hazafelé tartottunk a piacról, ahol anyu vett nekem egy karórát. Gyalog mentünk a fél órás sétát megtéve oda majd vissza, hiszen anyu nem szerzett jogosítványt, ahogy felnőttként én sem. A hazafelé úton azon hisztiztem, hogy nem tetszik a karóra, amit anyu választott nekem. Én a fehér színű, bőrszíjas, percmutatós karórát szerettem volna, amelyik belsejében egy mini boszorkány seprűnyélen utazott az óramutatón, anyukám pedig egy fekete, műanyag, digitális, casio (hamisítvány) órát választott nekem. Szomorúságot okoztam neki a hazafele úton az elégedetlenkedésemmel, és akkor, úgy emlékszem, hogy először és utoljára erősen rám szólt.

Kislányom nemsokára 5 éves lesz. Közvetlen, élénk kisgyerek, szeret bolondozni, színészkedni, jó ötletei vannak. Képzeletbeli barátaival egy órán át is elszórakoztatják magukat. Erős akarata van, ami sajnos az esetek felében nem kompatibilis a felnőttek elképzeléseivel ami a csokifogyasztást, az elindulást, vagy az alvás idejét illeti. Gyakran konfrontálódik.

Valahányszor hazafele sétáltunk valahonnan, legyen az játszótér, kisbolt, ritka látogatás egy rokonnál vagy ismerősénél, nagy ritkán egy gyerekprogram, annyiszor némi csalódást okoztunk egymásnak. Eleinte nem szóltam rá, mert jófej szülőnek tartottam magam, aki nem kommentálja lépten-nyomon gyereke tökéletlen cselekedeteit.

Nem járt bölcsődébe, mert nem láttam az előnyeit. Mióta a közös életünket elkezdtük, sokat pironkodtunk már miatta ha elmentünk otthonról, és nem fogadott szót a szüleinek, és otthon is jócskán elfáradtunk vele, amiért egyszerűnak tűnő, kérésnek csomagolt szabályokat nem tartott be. Azt gondoltuk, a gyerekek ilyenek. Nem fogad szót, elszalad tőlünk, de hát Istenem, még csak 1,5; 2, 3,4 éves….

Óvodába keveset járt, mert a covid miatt óvatosságból kivettük, vagy náthásan otthon kellett legyen. Most már középsős, és az ovópedagógusoknak is feltűnt, hogy valami nem oké. Az első két telefonos fogadó órán az ovónénikkel nagy egyetértésben jellemeztük a gyerekemet huncutnak. Aztán pár hónap múlva, mikor már a béketűrő ovónéninek is volt néhány köre a kislányommal, akkor kérés nélküli is kaptam egy szenzoros kérdőívet, hogy DSZIT tornát tudjanak igényelni neki. Majd az segít. Meg az óvoda pszichológusa azt tanácsolta, jelentkezzünk be gyerekpszichiátriai kivizsgálásra. Az indok: szociális és kommunikációs éretlenség.

Zakatolt a fejemben a sok emlékkép. Talán nem olvassa a felnőtt arcáról az érzelmeket? Nem fogja fel, hogy bajba fog kerülni? Pedig igen gyakran követ el akarva akaratlan huncutságot, amivel kivívja a szülei rosszallását.

A gyerekekhez felszínesen tud kapcsolódni, de nagy érdeklődéssel. Ez talán baj?

Reggel 6:30-kor ébred. 11 órakor már elfárad. Mi felnőttként nem fáradunk el napközben ugyanúgy? Nehezen tud délután elaludni. Sokáig tart az altatás. Ezért sokszor börtönben éreztem magam otthon mellette.

A mai közös, anya-lánya programunk végefele a hazaúton sétálva könnyekben törtem ki, és kifakadtam a 116 cm , 20 kg okos, ügyes, szép kislányomnak, hogy ez volt az utolsó, soha többet nem megyek vele sétálni. Az volt a bűne, hogy vargabetűt tettünk a vonatállomásra, ahová magától elkanyarodott, hiszen kiváló a helyismerete. Majd ott fel-le szaladgált a lépcsőkön, és lényegében távolodtunk az otthonunktól, ahelyett hogy közeledtünk volna hozzá. Nekem nem tetszett ez a játék, és visszafojtottam mondtam neki néhány keresetlen szót, amiből megértette, hogy indulnunk kell.

Mialatt cipeltem a szaladgálásban elfáradt gyereket az ölemben, és ő hozzámbújt, akkor éreztem, hogy akkor ő is érzi a szomorúságomat. Aztán miután kipihente magát, és újra jóban lettünk már nem is emlékeztünk a pár utcával magunk mögött hagyott veszekedésre,és a fejébe szöget vert a gondolat, hogy az eredetileg tervezett hazaútról ismét letér, és meglátogatja egy ismerősünket. Ismét elmondtam, hogy haza kell mennünk, és az ismerősünk talán nincs is otthon. Erre ő faképnél hagyott engem. Egy darabig csak néztem utána, és figyeltem, ahogyan kétszer ellenőrizte, mögötte vagyok-e, de én voltam aki végül utánaszaladt. Lányom egy fa alatt bogyókat szedegetett egy kicsi falevélbe, nagyon elmélyülten.

– Hot-dogot készítek neked.- mondta. Én a járda mellett az út széléről néztem, védve őt az autóútra való kiszaladástól, és megkérdeztem tőle:

– Milyen arcot vág most anya?

– Kedves arcot! – válaszolta.
– Nem igazán. Csalódott, és fáradt az arcom. – válaszoltam, és azóta is töprengek, vajon tényleg kedvesnek lát, azok után amiket a fejéhez vágtam?

Pár utcával korábban még kitaláltam egy játékot, hogy felsoroljuk, hol szabad futkározni és hol nem. Felcsillant bennem a reménysugár, hogy talán az értelmén keresztül hozzáférése lesz ahhoz az eddig általa nem ismert tudáshoz, ami miatt gyermekpszichiáterhez küldtek bennünket, tekintve, hogy  most is, mint mindig, értelmes-logikus válaszokat adott. Én pedig kiegészítette neki a felsorolást.

Ahol szabad: otthon a kertben, játszótéren, erdei sétányon, mezőn…

Ahol nem szabad (szaladgálni, eltűnni, elveszni, elszaladni a szülőktől): az óvoda folyosója, az autóút, a járda, a tesco, a cipőbolt ahol a fotocellás ajtó van…

Végül csak hazavergődtünk. Azt mondta fáj az egyik lábujja a cipőben. Azzal is tisztában voltam, hogy reggel óta péksüteményekkel a gyomrában tolja a napot végig, és jócskán belecsúsztunk a délutáni alvásidejébe.

Én is elfáradtam, és mérges álarcomat leoldotta a szomorúságom könnye. Innen többé nincs visszaút. Megváltoztam, és annak kell lennem, aki vagyok, őszintén, átlátszóan. Tennem kell, amihez a legjobban értek. Ekkor írni kezdtem…

Fotó: pexels.com